Scottsdale belvárosában, a Burger Stax nevű helyen vacsoráztunk Eddievel, ami arról híres, hogy mindféle különlegességgel tömik meg a slider (ízelítő) méretű burgerjeiket. Ilyen a bölényburger, a struccburger, a rákburger és még sorolhatnám. Szerencsére ezt elég jó ízléssel, magas szinten művelik, ezért redneckként indultunk vacsorázni, s gourmet-ként távoztunk. A fényképezőgépem lemerülőben volt (a nagy tanulás közepette nem töltöttem), ezért a Staxben készült képek telefonos-remegősek. A későbbi videók felvételekor csak a lélek tartotta életben a kamera akkumulátorát (végig pirosan villogott az akku ábrája) ezért ezúton adok hálát az erőnek.
Ilyen volt hát a Burger Stax, kellemes, kiülős:
A nálam két sangriás maximumot megütve úgy döntöttünk, még mászkálunk egyet a városban. Így szabadultunk be egy olyan boltba, ahol később kiderült, nem lehet fényképezni, de ezt megelőzően jópár ilyen kajla képet sikerült összehozni:
És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amiért ezt a posztot írom. A boltból kilépve meghallottunk egy fenomenális utcazenészt, aki úgy ült egy giccses mexikói 1 dolláros bolt előtt, mintha az úgy lett volna megrendezve. Persze, hogy odamentünk, leültünk elé a kispadra, és hallgattuk egy darabig. Egy szünet alkalmával elkezdtünk beszélgetni, elmondta, hogy ez az ő "blues persona"-ja, jelent, amit jelent. Kinn ül reggel 5-től, szereti, és hát a meló állja a számlákat is, nem panaszkodik.
A kezét nézd!!!!!!!!!!
Számunkra gyanús volt, ahogyan játszik, és ahogyan beszél, többet takar, de mit firtassuk, egy ilyen figuránál az ember akkor jár a legjobban, ha csupán élvezi a történeteit. Későbbi utánajárás során kiderült, hogy utcazenész barátunk 5-ször volt díjazva Detroitban, számos koncertet tart, turnézott Európában, tehát ez valóban az utcazenész persona volt, de hát legyen sikeres így is, koncerten is, mindenhol!
Elmondtuk, honnan jöttünk, és hogy ez az első találkozásom igazi, élő blues-zal. Válaszként megígérte, hogy akkor most megmutatja, úgy igazán. A bemutató darab az alábbi rögtönzött dal volt, érdemes itt-ott odafigyelni a szövegére ("...it was a pleasure for me too, Kata, to play for you" és a többi).
A második dal egy Robert Johnson feldolgozás volt, a Crossroads. A legenda - és a dal - szerint a szerző az útelágazásnál találkozott az ördöggel, akinek eladta a lelkét, azért, hogy ilyen sebességgel mozoghasson a keze. Én elhiszem.
Az elején van egy übervagány jelenet, ahogy Paul az egyik cimboráját köszönti dal közben, egy pillanatra sem kiesve a ritmusból:
A nehéz búcsúzáskor Paul megajándékozott egy dedikált CD-vel, és megbízott, hogy legyek az ügynöke Magyarországon. Így lesz, Paul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése