2011. augusztus 4., csütörtök

Jogsi for Dummies

Kézhez a floridai jogosítványom, s ez megér egy rövid posztot.

Itt személyi igazolvány nincs, vagyis van, de soha nem láttam. Mindenkinek van jogsija. A 90 éves néninek/bácsinak is (ami nem minden esetben a legjobb az úton). Minden azonosításnak két alapja van: az egyik a Social Security szám (olyan, mint otthon a személyi szám vagy az adószám vagy a TAJ szám, de három helyett egy van). A másik a jogosítvány.
Elvileg vezethetek a magyar irattal 6 hónapig, de sok szerv szemében hivatalos rezidens akkor vagyok, ha van tisztességes Florida Driver's License-em. Mivel magyar volt, ezért a "test waiver"-re (teszt kiváltása) jelentkeztem, és ezzel a tudattal mentem két hónappal előre egyeztetett időpontomra. Kb. az egyeztetés idejében azért átfutottam a tesztkönyvet. Mindannyian emlékszünk a magyar 1500 oldalas KRESZ  könyvre meg a szopatós, kétértelmű kérdésekre, ugye? A floridai oktatókönyv ennyi (a 4. résztől érdekes, összesen kb. 70 oldal): http://www.lowestpricetrafficschool.com/handbooks/driver/en

Bementem a zsúfolt irodába, ahol az első ijedelem ellenére meglepően gyors az ügyfélszolgálat. Dokumentumcsekk, minden rendben. Majd egy vállrándítással konstatálom, hogy mégiscsak el kell végeznem a komplett tesztet. Mivel itt szinte csak a stoptáblát ismerik a jelek közül (és oda is berakják, gondolom, "biztos, ami biztos" alapon, ahol a magyar nagyvonalúan jobbkézszabályra hagyatkozik), nem aggódtam. Előfordul még kanyar, csúszós út, meg hasonló jel az utakon, na de a jelek alá FOLYÓ SZÖVEGGEL  ki van írva, hogy mit jelent a tábla!!!

A teszt két részből áll, és az iroda egyik sarkában berendezett, érintőképernyős gépeknél kell elvégezni. Azt hiszem, 10 kérdés volt az általános ismeretek rész: mennyit drogozhatsz vezetés előtt meg hasonlók. Ha sosem láttad a tesztkönyvet, akkor is megoldod a józan paraszti sugallatot követve. Épp ezért volt vicces, ahogy mellettem egy pasi a mobiltelefonját használva kért segítséget.
A második rész annak, aki vezetett már valamennyit valaha, pláne Magyarhonban, szintén mosolyt csalogat elő. Egy nagyon kedves kérdésem volt a "Mit jelent az alábbi tábla?". A tábla egy kanyart ábrázolt, alatta 25 mph felirat. A válaszok között el voltak rejtve nagyon beugratós csalik, mint pl. "Éles kanyar következik, haladj minimum 25 mph-val." vagy "Éles kanyar következik, ha eléred a 25 mph-s sebességet, állj meg.", hi-hi. Kész csoda, hogy sikerült...

A gyakorlati teszt kissé bizarr volt, mert ugye azzal az autóval végeztük, amivel odavezettem:) Persze kell, hogy legyen érvényes biztosítás és rendszám, de ez otthon sincs másként. Miután a hölgy beült az anyósülésre, produkáltam egy gyakorlatot, ami az otthoni rutinvizsgának úgy a kétharmada. Gyorsít-hirtelen megáll-tolat-Y-parkol. Lett volna lejtőn való parkolás, de itt nincsenek lejtők, így ezt elméletben oldottuk meg. Ennyi. Se forgalom, se egészségügyi, se rutinnak technikai része. Ja, és mindez automata váltóval. Driving for dummies. Persze jóval nehezebb is eljutni itt A-ból B-be, gyakorlatilag lehetetlen, a tömegközlekedés majdnem nulla mivolta miatt. De így némileg több értelmet nyertek a szememben a teljesen analfabéta sofőrök, akiknek egy sávváltás is komoly problémát okoz egy budapestihez képest rendkívül szellős, négysávos úton.

Hogy a bejegyzésem ne forduljon szidalmazásba, leírom a jó dolgokat is:
1. Minden pirosnál lehet jobbra kanyarodni, kivéve, ha nagyritkán látod a "Nincs jobbra kanyarodás pirosnál" táblát. Így, folyó szöveggel. Persze azért stoptábla itt is ki van helyezve.
2. Az utak egyszerű hálóban lettek megépítve: minden út észak-dél vagy kelet-nyugat. Semmi körút, egyirányú meg hasonló hülyeségek. Pozitívum: ha elfelejtesz lekanyarodni valahol, van még ezer lehetőséged. Negatívum: a mi európai értelemben vett kis "utcáink" nincsenek itt jelen (esetleg privát területen), csak nagy, böszme utak.
3. Rengeteg lehetőség van legális U-kanyarra, ha vissza akarsz fordulni, nem kell csalinkázni, hogy eljuss az út túloldalán lévő helyre.
4. Minden kereszteződésnél középen, nagy zöld táblákon szerepel az utak neve, nem kell a házak oldalát böngészni. Amúgy se lehetne, mert azokon nincs utcanév, a számozásra meg még mindig nem jöttem rá, teljesen el van rontva. Valami a blokkokkal lehet, de ők se tudják igazán.
A kereszteződések előtt amúgy pár száz méterrel jelzik is, szintén nagy zöld táblán, hogy milyen keresztút következik.
5. Minden kereszteződésnél két lámpa szerepel: az egyik a "megszokott helyen", az első autós felett, a másik viszont benn van kifüggesztve a kereszteződés közepén. Így ha első vagy, nem kell a nyakadat nyújtogatni. Na meg biztos, ami biztos.
6. A rendőr nem állít meg az arcod miatt, csak és kizárólag akkor, ha szabálysértést követsz el vagy ha nagyon keresnek vkit. Olyankor nem szállsz ki, nem ugrálsz, a kezedet látható helyre, legjobb esetben a kormányra teszed. Ő nagy ívben kerüli meg az autót, nehogy lelődd (de általában kettesével állítanak meg), majd nyugiban kiadod a dokumentumokat. Minket egyszer állítottak meg, valószínűleg kerestek vkit, de még csak el se kérte a dokumentumokat, bocsánatot kért a biztos úr, és eleresztett. De szerintem ezt az esetet csak a rendőrmágnes karmám okozta.
7. Óriási sávod van (kíváncsi vagyok, milyen lesz ezután Budapesten autózni), persze van, akinek ekkora is problémát okoz.

Egy biztos: a jövendőbeli autókeresésünk során váltósra fogok szavazni (ha egyáltalán lesz), mert különben halálra unom magam.

2011. július 13., szerda

Kitérő (aka. lúzer történet)

Az arizonai képekből van még ugyan, de tennék egy kis kitérőt. Nagyon lúzer napom volt tegnap, ez viszont felvillantott egy éles különbséget az otthoni hozzáállással szemben.
Tegnap délután el kellett mennem Jupiterbe, ahová az I-95 hatsávos autópálya visz fel leggyorsabban. Az apósom kissé leharcolt Golfjával mentem, ami lehet, hogy nem volt a legbölcsebb döntés.

Az hagyján, hogy odafelé a pályán elkapott egy trópusi zivatar, ami miatt csak az előttem levő pár métert láttam. Első alkalom a pályán, első vezetés ekkora viharban: bevallom, kissé majréztam, és az amúgy 65 mph (105 km/h) helyett 40-nel (70 km/h) araszoltam a vizet rámverő kamionok között.

Az is hagyján, hogy az odaérkezés és dolgom végezte után rájöttem, hogy ha haza akarok jutni, meg kell tankolni. Sosem tankoltam ezelőtt itt, és tudtam, hogy valahogy mahinálni kell a bankkártyával a benzinkút termináljánál, mielőtt az autóba eresztem a benzint. (Mindezt nem sikerült a helyes sorrendben megtenni, ami az lett volna, hogy a kút állomásánál először lehúzom a bankkártyám, majd megnyomom az üzemanyagtípust választó gombot, és használom a benzinpisztolyt. Itt nem bóklásznak segítő emberek a kútnál, teljesen önműködő, így a kártyáddal akkor is tudsz kutat használni, ha a bolt rész zárva van. De ebben végül segített a kedves boltos fiú.)

A probléma ezután kezdődött. A tankot megtöltve nyitnám ki újra az autót a csipogóval. Semmi. Próbálom újra, egyszer, kétszer, sokszor. Semmi. Használnám a kulcsot a zár kinyitására. Semmi. Bezárni be tudom, így nem a csipogó eleme merült ki, a kulccsal való nyitás meg, mint utóbb kiderült, eleve nem működik. (Drága ember az após, de nem tartja túl jól szegény autót.) Mivel blokkolom az egyik kivezető utat a kútállomásról, kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam. A kutas fiú ezt valahogy meglátta, és ismét a segítségemre sietett. De bármit próbált ő is, nem járt eredménnyel. Az utasoldalon nincs zár, így erről az oldalról sem lehetett volna kinyitni. Az egyetlen dolog, amit nyitott a kulcs, a csomagtartó volt, de ezen akció nem nyitotta a teljes központi zárat. Így nagy okosan sikerült arra rájönni, hogy nem csak a csipogóval, a központi zárral is vmi gebasz lehet. E próbálgatás közben még két ember jött oda hozzám, kérdezte, mi a gond, és próbált segíteni.
Némi tanakodás, illetve csipogó szétszedés-vizsgálás-elemcsere után arra jutottunk, hogy ha a csomagtartó az egyetlen, ami nyílik, akkor azt az utat kell választani. Ez viszont csurig tele volt kacatokkal: teniszütők, bikázó szett, kameraállvány, és egy rakás beazonosíthatatlan limlom. Mindezt kipakoltuk, a kutas srác bemászott, belökte a hátsó ülést, bekúszott az elsőre, és manuálisan kinyitotta belülről a zárat.
Ekkor jött az őrület.
Mivel az autó ezt erőszakos behatolásnak vette, a riasztó elkezdett visítani (agybamászó bííp-bííp-bííp dudahang). Próbáltuk az áramkört széthúzni, majd vissza, de ettől nem lett jobb. Hogy kerek legyen a történet, a telefonom lemerült. Annyit legalább meg tudtam tenni, hogy beindítottam az autót, és arrébgurultam, hogy ne blokkoljam az utat. A problémamegoldás ezen fázisa még négy embert vont bele a történetbe, közülük egy nőt, aki felajánlotta a telefonját. Ezzel fölhívtam Eddiet, aki nem volt teljesen képben a probémával kapcsolatban, így azt az instrukciót adta, hogy hagyjam lehúzva az ablakot, és próbáljam úgy bezárni az ajtót, majd újra kinyitni. A beszélgetés és mindez idő alatt - bíííp-bíííp-bíííp - rikoltozott a riasztó. Miután bezártam elhallgatott, de az ablak automatikusan felhúzta magát, így eljutottam oda, ahol kezdtem.
A telefonos nőnek el kellett mennie a gyerekeiért, meg amúgy sem tudtam mit csinálni, így megadtam a címet Eddinek, és szélnek eresztettem a nőt. Reményekkel teli néztem elébe annak az egy órás várakozásnak (papírok és cigi nélkül - amik az autóban maradtak) egy benzinkút közepén, amíg Eddie oda nem ér.
Ezután még három ember jött oda hozzám. Az egyikőjük, egy csavargó kinézetű angol pasas megörült a "fellow European"-nak, és ki tudja honnan, szerzett nekem egy autóelektronikával foglalkozó pasast. Ő végre tudta, hogy mit csinál, valahogy megbuherálta a csipogó áramkörét, és az autó kinyílt. Még egyszer-kétszer rákezdett a riasztó, majd végleg elhallgatott, legalábbis egy időre. Ő is felajánlotta a telefonját, úgyhogy hívtam Eddit, hogy minden rendben.
Így nekiveselkedtem az egy órás útnak, de úgy döntöttem, a hosszabb úton megyek, ilyen állapotban kihagyom a hatsávosat.

Útközben nyugodtan vezettem, és amikor Red Hot Chili ment a rádióban, egy kicsit megpróbáltam felhangosítani. Épp egy rendőrállomás mellett jártam. Ekkor valamiért újrakezdte a rohadék riasztó, és így mentem az úton, bííp-bííp-bííp, de már nem érdekelt, csak jussak haza. Benyomtam a vészvillogót, és a következő 10 percben ezzel a megkülönböztető jelzéssel haladtam tovább. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a rendőrök a motorháztetőnek állítva megbilincselnek.
Ezután valamiért - ki tudja? - elhallgatott, lezárta az ajtókat, és legközelebb csak akkor kezdett rá az éktelen rinyára, amikor hazaérve megpróbáltam kijutni az autóból - Eddie és a szomszédok nagy örömére...

Összegzés:
1. Ez óriási szívás volt, a nap végére valami kiégett bennem. (:()
2. Összesen 10 idegen embert vontam bele az egyórás történetbe, úgy, hogy maguktól jöttek oda hozzám. Nem hiszem, hogy otthon ilyen arányokkal zártam volna a napot. (+)
3. Otthon viszont van tömegközlekedés és kisebbek a távolságok, így lehet, hogy otthagytam volna az autót a fenébe, vagy legalábbis elutaztam volna a legközelebbi szervízig. Itt ez nem ment. (-)

2011. június 28., kedd

Amazing Arizona - 4.rész: Ilyen ez a Grand Canyon

Először is elnézést a sokáig tartó hallgatásért. Elég ütős két hetet tudunk magunk mögött, nagy mérföldköveket léptünk át mindkét biznisz oldalán: a vállalkozásfejlesztésben és az ékszer-ügyben is. Szerencsére - és e napló szerencsétlenségére.

Cserébe viszont nem szaporítom tovább a szót, hát ilyen ez a Grand Canyon. Az odaútról készítettem néhány képet, jó érzés volt végre hegyeket látni (Floridában nincs). A szállásunk a Grand Canyon National Parkon belül volt, és semmi említésre méltót nem találok benne. Szerény, de tiszta, drága, de ott van. Aki ide jön, úgysem marad a szobájában sokat.

 Kézzel festett dízelkút volt az egyetlen pisilőhely:


Ez meg már az úton, dologvégeztével. Itt álljunk meg egy szóra. Mire erre a pontra eljutottunk Phoenixből, már azt se tudtuk, milyen magasságban vagyunk. Phoenix környékéről kiérve ugyanis fennsík (mesa) követ fennsíkot, néhány alacsonyabb, néhány magasabb. A kiterjedése mindegyiknek hatalmas, így elvesztettük az ítélőképességünket a nagy fel-le autózásban.

Én megszálltam volna ilyen wigwamban, de a család nem volt benne partner:

Hogy az a sok kis kocka mi? Az mind egyetlen tehervonat (de csak részlet!)

A cél előtt:


Ehészen közel jöttünk a fenti hegyhez, amjd át is mentünk rajta:
 A semmi közepén, egy benzinkút-panzió-kisbolt-kapcsolat a külvilággal helyen:


Nem vicceltem, tényleg ez a kapcsolati pont a külvilággal. Az innnen nem látható, szétszórt farmoknak, házaknak ide hozzák a postát:


Előttünk a cici-hegy:

Itt pedig már megérkezünk:


Az első találkozás a Canyonnal, megörülés, fotózkodás, naplemente éppenhogy elkapása, lepaktálás két nagyon lelkes japán turistalánnyal - a közös fotó kötelező volt: 






 Akiket nem rettent el a mélység:




Majd egy kissé fáradt vacsora az El Tovarban, ami az egyetlen étterem a Canyon területén. Teszek ide is családfotókat, hogy leírjam a hangulatot.



A szarvasok levágott fejében nem volt könnyű gyönyörködni, de alapvetően kellemes hely. Azt el is felejtettem mondani, hogy a hostessünk, aki az asztalunkhoz irányított, kalózos szemfedőt hordott, amin egy kis kék kövekkel kirakott pillangó tündökölt.
Mentségére szóljon, hogy valahol 60 körül járt.

 Ezután tartottunk egy csillagmustrát, amit itt nagyon ajánlok. Alig van világítás, iszonyú tiszta az ég, és ráadásul csönd is van. El tudnék itt tölteni egy hetet is, nappal járkálással, éjjel meg csupán az ég bámulásával és a szél hallgatásával.
Zárójelben azért megjegyzem, hogy a nappali meleget (ami azért jóval hűsebb, mint a sivatagban) éjjel majdnem mínuszok követik. Erre készültünk szerencsére.
Másnap bejártunk néhány kilátóhelyet. Az utunkat végigkísérték békés, de annál gigantikusabb, fényes, fekete bogarak. Utólag kiderítettem, hogy a carpenter bee-hez volt szerencsénk. Ezek valami óriásiak, nem hittem a szememnek!
De most jöjjenek a képek még a lélegzetelállító Canyonban eltöltött délelőttről, ömlesztve, mosolygós fotókkal megtűzdelve:








Nem hagyhattam ki... kb. ötször ennyien voltak összesen, mind helyesen pózoló japán turisták, akik egyszerre ellepték az összes kilátópontot:

Az egyetlen olyan kilátópont indián festményei, ahol egy zárt épület is volt (a többi helyen a ketreces megoldást választották, viszont innen lehetett látni a Colorado folyót):




 Méghozzá így lehetett látni. Gondolnátok, hogy ez a kis csermely az oldalágaival elepte az egész Canyont? Persze közelről azért folyó ez, méghozzá sebes, raftinggal, de annyira éles a kontraszt a monumentális Canyon és e nyúlfarok között, hogy nem könnyű elképzelni. Pedig ahol vörös a szikla, az a vastartalom miatt vörös, ehhez pedig víz kell.


 És jöjjön a családos sorozat:




  A 8 indiántörzs, akik a Canyont uralják:










 Füstjelek?


Még tartozom a fantasztikus Sedonával (vagány vadnyugati vörös sziklák, dzsiptúra bátraknak, vadon élő kolibri) és Jerome-mal (szellemváros és motoros látványosság egy titokzatos volt elmegyógyintézettel). 
Ezekkel hamarosan jelentkezem, csók!