2011. július 13., szerda

Kitérő (aka. lúzer történet)

Az arizonai képekből van még ugyan, de tennék egy kis kitérőt. Nagyon lúzer napom volt tegnap, ez viszont felvillantott egy éles különbséget az otthoni hozzáállással szemben.
Tegnap délután el kellett mennem Jupiterbe, ahová az I-95 hatsávos autópálya visz fel leggyorsabban. Az apósom kissé leharcolt Golfjával mentem, ami lehet, hogy nem volt a legbölcsebb döntés.

Az hagyján, hogy odafelé a pályán elkapott egy trópusi zivatar, ami miatt csak az előttem levő pár métert láttam. Első alkalom a pályán, első vezetés ekkora viharban: bevallom, kissé majréztam, és az amúgy 65 mph (105 km/h) helyett 40-nel (70 km/h) araszoltam a vizet rámverő kamionok között.

Az is hagyján, hogy az odaérkezés és dolgom végezte után rájöttem, hogy ha haza akarok jutni, meg kell tankolni. Sosem tankoltam ezelőtt itt, és tudtam, hogy valahogy mahinálni kell a bankkártyával a benzinkút termináljánál, mielőtt az autóba eresztem a benzint. (Mindezt nem sikerült a helyes sorrendben megtenni, ami az lett volna, hogy a kút állomásánál először lehúzom a bankkártyám, majd megnyomom az üzemanyagtípust választó gombot, és használom a benzinpisztolyt. Itt nem bóklásznak segítő emberek a kútnál, teljesen önműködő, így a kártyáddal akkor is tudsz kutat használni, ha a bolt rész zárva van. De ebben végül segített a kedves boltos fiú.)

A probléma ezután kezdődött. A tankot megtöltve nyitnám ki újra az autót a csipogóval. Semmi. Próbálom újra, egyszer, kétszer, sokszor. Semmi. Használnám a kulcsot a zár kinyitására. Semmi. Bezárni be tudom, így nem a csipogó eleme merült ki, a kulccsal való nyitás meg, mint utóbb kiderült, eleve nem működik. (Drága ember az após, de nem tartja túl jól szegény autót.) Mivel blokkolom az egyik kivezető utat a kútállomásról, kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam. A kutas fiú ezt valahogy meglátta, és ismét a segítségemre sietett. De bármit próbált ő is, nem járt eredménnyel. Az utasoldalon nincs zár, így erről az oldalról sem lehetett volna kinyitni. Az egyetlen dolog, amit nyitott a kulcs, a csomagtartó volt, de ezen akció nem nyitotta a teljes központi zárat. Így nagy okosan sikerült arra rájönni, hogy nem csak a csipogóval, a központi zárral is vmi gebasz lehet. E próbálgatás közben még két ember jött oda hozzám, kérdezte, mi a gond, és próbált segíteni.
Némi tanakodás, illetve csipogó szétszedés-vizsgálás-elemcsere után arra jutottunk, hogy ha a csomagtartó az egyetlen, ami nyílik, akkor azt az utat kell választani. Ez viszont csurig tele volt kacatokkal: teniszütők, bikázó szett, kameraállvány, és egy rakás beazonosíthatatlan limlom. Mindezt kipakoltuk, a kutas srác bemászott, belökte a hátsó ülést, bekúszott az elsőre, és manuálisan kinyitotta belülről a zárat.
Ekkor jött az őrület.
Mivel az autó ezt erőszakos behatolásnak vette, a riasztó elkezdett visítani (agybamászó bííp-bííp-bííp dudahang). Próbáltuk az áramkört széthúzni, majd vissza, de ettől nem lett jobb. Hogy kerek legyen a történet, a telefonom lemerült. Annyit legalább meg tudtam tenni, hogy beindítottam az autót, és arrébgurultam, hogy ne blokkoljam az utat. A problémamegoldás ezen fázisa még négy embert vont bele a történetbe, közülük egy nőt, aki felajánlotta a telefonját. Ezzel fölhívtam Eddiet, aki nem volt teljesen képben a probémával kapcsolatban, így azt az instrukciót adta, hogy hagyjam lehúzva az ablakot, és próbáljam úgy bezárni az ajtót, majd újra kinyitni. A beszélgetés és mindez idő alatt - bíííp-bíííp-bíííp - rikoltozott a riasztó. Miután bezártam elhallgatott, de az ablak automatikusan felhúzta magát, így eljutottam oda, ahol kezdtem.
A telefonos nőnek el kellett mennie a gyerekeiért, meg amúgy sem tudtam mit csinálni, így megadtam a címet Eddinek, és szélnek eresztettem a nőt. Reményekkel teli néztem elébe annak az egy órás várakozásnak (papírok és cigi nélkül - amik az autóban maradtak) egy benzinkút közepén, amíg Eddie oda nem ér.
Ezután még három ember jött oda hozzám. Az egyikőjük, egy csavargó kinézetű angol pasas megörült a "fellow European"-nak, és ki tudja honnan, szerzett nekem egy autóelektronikával foglalkozó pasast. Ő végre tudta, hogy mit csinál, valahogy megbuherálta a csipogó áramkörét, és az autó kinyílt. Még egyszer-kétszer rákezdett a riasztó, majd végleg elhallgatott, legalábbis egy időre. Ő is felajánlotta a telefonját, úgyhogy hívtam Eddit, hogy minden rendben.
Így nekiveselkedtem az egy órás útnak, de úgy döntöttem, a hosszabb úton megyek, ilyen állapotban kihagyom a hatsávosat.

Útközben nyugodtan vezettem, és amikor Red Hot Chili ment a rádióban, egy kicsit megpróbáltam felhangosítani. Épp egy rendőrállomás mellett jártam. Ekkor valamiért újrakezdte a rohadék riasztó, és így mentem az úton, bííp-bííp-bííp, de már nem érdekelt, csak jussak haza. Benyomtam a vészvillogót, és a következő 10 percben ezzel a megkülönböztető jelzéssel haladtam tovább. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy a rendőrök a motorháztetőnek állítva megbilincselnek.
Ezután valamiért - ki tudja? - elhallgatott, lezárta az ajtókat, és legközelebb csak akkor kezdett rá az éktelen rinyára, amikor hazaérve megpróbáltam kijutni az autóból - Eddie és a szomszédok nagy örömére...

Összegzés:
1. Ez óriási szívás volt, a nap végére valami kiégett bennem. (:()
2. Összesen 10 idegen embert vontam bele az egyórás történetbe, úgy, hogy maguktól jöttek oda hozzám. Nem hiszem, hogy otthon ilyen arányokkal zártam volna a napot. (+)
3. Otthon viszont van tömegközlekedés és kisebbek a távolságok, így lehet, hogy otthagytam volna az autót a fenébe, vagy legalábbis elutaztam volna a legközelebbi szervízig. Itt ez nem ment. (-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése