A szeminárium napjai dolgosan teltek, reggel 8-tól délután 5-ig tartott, 3 napig. Azért estére jutott némi móka is, a legtöbb szerdán.
Scottsdale belvárosában, a Burger Stax nevű helyen vacsoráztunk Eddievel, ami arról híres, hogy mindféle különlegességgel tömik meg a slider (ízelítő) méretű burgerjeiket. Ilyen a bölényburger, a struccburger, a rákburger és még sorolhatnám. Szerencsére ezt elég jó ízléssel, magas szinten művelik, ezért redneckként indultunk vacsorázni, s gourmet-ként távoztunk. A fényképezőgépem lemerülőben volt (a nagy tanulás közepette nem töltöttem), ezért a Staxben készült képek telefonos-remegősek. A későbbi videók felvételekor csak a lélek tartotta életben a kamera akkumulátorát (végig pirosan villogott az akku ábrája) ezért ezúton adok hálát az erőnek.
Ilyen volt hát a Burger Stax, kellemes, kiülős:
A nálam két sangriás maximumot megütve úgy döntöttünk, még mászkálunk egyet a városban. Így szabadultunk be egy olyan boltba, ahol később kiderült, nem lehet fényképezni, de ezt megelőzően jópár ilyen kajla képet sikerült összehozni:
A nyalókában féreg van elrejtve. Ilyet meg skorpiósat vettünk, kalapot viszont itt nem:
És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amiért ezt a posztot írom. A boltból kilépve meghallottunk egy fenomenális utcazenészt, aki úgy ült egy giccses mexikói 1 dolláros bolt előtt, mintha az úgy lett volna megrendezve. Persze, hogy odamentünk, leültünk elé a kispadra, és hallgattuk egy darabig. Egy szünet alkalmával elkezdtünk beszélgetni, elmondta, hogy ez az ő "blues persona"-ja, jelent, amit jelent. Kinn ül reggel 5-től, szereti, és hát a meló állja a számlákat is, nem panaszkodik.
A kezét nézd!!!!!!!!!!
Számunkra gyanús volt, ahogyan játszik, és ahogyan beszél, többet takar, de mit firtassuk, egy ilyen figuránál az ember akkor jár a legjobban, ha csupán élvezi a történeteit. Későbbi utánajárás során kiderült, hogy utcazenész barátunk 5-ször volt díjazva Detroitban, számos koncertet tart, turnézott Európában, tehát ez valóban az utcazenész persona volt, de hát legyen sikeres így is, koncerten is, mindenhol!
Elmondtuk, honnan jöttünk, és hogy ez az első találkozásom igazi, élő blues-zal. Válaszként megígérte, hogy akkor most megmutatja, úgy igazán. A bemutató darab az alábbi rögtönzött dal volt, érdemes itt-ott odafigyelni a szövegére ("...it was a pleasure for me too, Kata, to play for you" és a többi).
A második dal egy Robert Johnson feldolgozás volt, a Crossroads. A legenda - és a dal - szerint a szerző az útelágazásnál találkozott az ördöggel, akinek eladta a lelkét, azért, hogy ilyen sebességgel mozoghasson a keze. Én elhiszem.
Az elején van egy übervagány jelenet, ahogy Paul az egyik cimboráját köszönti dal közben, egy pillanatra sem kiesve a ritmusból:
A nehéz búcsúzáskor Paul megajándékozott egy dedikált CD-vel, és megbízott, hogy legyek az ügynöke Magyarországon. Így lesz, Paul.
Az első nap végén, sárral beborítva elmentünk a Raw Hide nevű, turista-western központba. Itt van pisztolyos show az "utcán", állatos cowboyműsor, Dalton fivéres-bankrablós cowboyelőadás, rengeteg díszlet az autentitcitást erősítendő, na meg egy saját steakhouse indián főnökkel.
Nem is szaporítom tovább a szót, beszéljenek a képek!
Akiknek hiányzunk, azoknak íme néhány tipikus turistafotó:
Ez pedig már a Raw Hide bejárata:
Volt ilyen állatos cowboyos műsor, az állatok helyesek voltak:
Mosolygós ló (a bimbók odavoltak tőle):
Egyensúlyozós ló:
S akinek a ló is lefeküdt:
Pat és Sid nem voltak mocsokkal belepve, így kissé kilógtak a sorból:
De volt aki a ló túlsó oldalára esett, meg is lett az eredménye:
Ez az utcai lövöldözős:
Ez itt az após:)
Ez meg a hi-hi:
Itt volt megtartva a Daltonos-bankrablós előadás, ami egészen vicces volt:
És így kezdődött a show:
És a végeredmény (a többieket lelőtték):
Ez pedig a nap vége, az indián főnök menedzselte steakhouse:
Napokig nem ettünk húst, pedig csak a feléig tudtunk eljutni, De ez elvileg egy tipikus délnyugati tál.
A kinti Wall of Fame szerint ez az alábbi fickó látta Johnny Cash-t és Arnold Schwarzeneggert is:
Ma írok egy másik bejegyzést is, a kedvencem lesz! :)
Egy szemináriumra utaztunk Scottsdale-be, Arizonába, és kihasználván az alkalmat, a 3 napos képzés mellé masszív turistaprogramot szerveztünk.
Arizonáról néhány szót érdemes elolvasni e bejegyzés előtt itt. A tény, hogy az állam területének mindössze 15%-a van magántulajdonban, már eleve sokatmondó. Nem mondom, hogy bejártuk az egész államot, de ahány helyen jártunk, annyiféle különböző klímával és tájjal találkoztunk. A következőkben igyekszem minden nap egy-egy etapot kimeríteni.
Az útitervünk - és így a következő bejegyzések tartalomjegyzéke - így nézett ki:
május 21. este: 5,5 óra repülőút, érkezés, mínusz 3 óra időeltolódás, felejthető vacsora a hotelhez legközelebb eső Carlos O'Briens (ez a név nem bizarr így???) étteremben május 22.: Pat & Sid a Heard Museumban, Eddie & Kata ralli a sivatagban. Este a két világ összecsap a "Rawhide" fantasztikusan cowboygiccses western városában május 23-24-25.: TTI szeminárium, eredetileg erre jöttünk, esténként Scottsdale: miniburger uborkás vízzel, találkozás egy autentikus blues utcazenésszel május 26.: cowboykalap beszerzése, délben indulás északra, a Grand Canyonhoz (4,5 óra autóval), a napnyugtát már itt néztük, és néhány pillanatra elállt a lélegzetünk május 27.: a Grand Canyon kilátópontjainak végigjárása a japán tömegeket megelőzve, közeli találkozás egy amerikai jávorszarvassal (elk), indulás Sedonába (2 óra autóút) a festői Oak Creek Canyonon keresztül, stílszerűen naplementére érkezés, lecövekelés a látványtól, kígyóevés, kimerülés május 28.: félhardcore Jeep túra a sziklákon-erdőkben, némi városnézés, megállás a szellemvárosban, Jerome-ban, majd indulás Phoenixbe, este még egy kis városjárás, amíg bírjuk május 29.: hazafelé csak 4,5 óra repülőút, alvással próbálkozás, az idővisszaállás miatt hajnali 3-ig fennmaradás
Repülőút
Hiába hallja az ember, azért csak megdöbbentő, amikor a repülőből kinézve egy órán keresztül semmit nem látni, csak sivatagot meg hegyeket. Az első pöttömnyi városig csak ez volt:
Utána már alakult:
Heard Museum kontra sivatagi ralli
Az eredeti terv az volt, hogy mindannyian a Heard Museumba megyünk. De amikor Eddie előállt az ötlettel, nem tudtam ellenállni, és fej fej mellett kezdünk keresni olyan társaságot, akiknek még van aznapra szabad időpontjuk. Eredetileg dzsiptúráról volt szó, de valami sokkal vadabb kerekedett ki.
Így elfurikáztuk a szülőket a múzeumba (itt a kertről azért készítettem néhány képet), majd továbbálltunk Fountain Hill felé.
Aki esetleg a múzeumot választotta volna, annak itt van egy rövid ismertető az Arizonában élő 22 indián törzsről: http://www.heard.org/education/arizonaindiancommunities.html
Legközelebb az épületen belülre is eljutok:
Ehelyett dune buggyzni mentünk. Hogy mi az a dunebuggy? Gyakorlatilag egy könnyű, nyitott, széles abroncsú, homokjáró autó. A miénknek viszonylag nagy teljesítménye volt, könnyedén kapaszkodott fel a meredek dombok tetejére, az abroncsok pedig bírták a sziklásabb talajt is. Akit a technikai paraméterek behatóbban érdekelnek, nézze meg itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Dune_buggy
A sivatag tele van hegyekkel, dombokkal, amit belepnek a kaktuszok. A legtöbb az Arizona jelképének számító Saguaro kaktuszból van, amik a városban is elég sűrűn előfordulnak, mivel törvény védi őket. Elég türelmes növények: egy-egy méretes darab akár 400 éves is lehet, lés kb. 75 évig tart, amíg egy jól kifejlett oldalágat hoznak létre. Az oldalággal egyrészt egyensúlyt teremtenek maguknak, másrészt a virágzásnak biztosítanak több helyet. A virág a "fejük búbján" nő, mint valami babahaj. Pont akkor tartott a virágzás, amikor ott jártunk, ezért láttunk néhány szép darabot. Félelmetes, hogy pár centi esőből több száz liter vizet képesek eltartalékolni, és ha ez megvan, akkor elvannak akár két évig is víz nélkül. A masszív vízfelszívást úgy tudják kivitelezni, hogy a gyökérzetük szinte a földfelszínen van, és ennek a gyökérhálónak a sugara egyenlő a kaktusz magasságával. Tehát egy 10 méteres kaktusz 20 méter átmérőjű körben terjeszkedik ki!
Amúgy sok kis lyukat láttunk kaktuszokban, ez legtöbbször az itt élő harkályfélének a műve. Hol máshol lakhatna, mint a kaktuszban? Ezen a környéken néhány fonnyadozó pálmán kívül nincs fa. Fű meg aztán tényleg sehol, csak bozót meg kaktusz. Rosszabb esetben a kaktuszon ejtett sebet redneckek puskája ejti, akik olykor céllövöldének használják a szerencsétleneket, amíg el nem kapják őket.
Azért a sok-sok Saguaro látványa valóban azt az érzetet kelti, hogy az ördög tolta ki a körmeit a homokból... ("They look like the Devil's fingernails" - Eddie)
Na de vissza az off-road kalandhoz.
Egy olyan dealt sikerült elcsípnünk, ahol felváltva mi vezetjük a járgányt, követve az atv-n gyorsító túravezetőt. Úgy alakult az aznapi forgalmuk, hogy nekünk egy privát túra jutott, amit egyáltalán nem bántunk. Egy órát vezetett Eddie, majd egy órát én.
A dune buggyban alaposan be kell csatolnod magad, bukósisakot kell viselned főleg a felpattanó kövek miatt, és fel kell készülnöd rá, hogy borzasztó mocskos leszel a végére, majd 2 napig fújod a port az orrodból. De messze megéri. A por, a kövek, a sofőrként vezetés, utasként kapaszkodás miatt nem tudtam menet közben se képet, se videót készíteni, csak akkor, amikor megálltunk. A fényképezőgépet hermetikusan becsomagolva tartottam a lábam alatt, ami nagyon jó ötletnek tűnt, amikor az átfolyásokon keresztülhajtva tetőtől talpig belepett minket a víz.
Alapvetően jobban érzed a sebességet egy ilyen járgányban, mert szinte a padlón ülsz, nyitott az autó, a motor a füled mellett van, a szél nyomja a sisak sildjére a port, meredek ösvényen hajtasz fel, aminek nem látod a végét, és csak abban bízol, hogy a túravezető józanul mérte föl a képességeidet, amikor beleültetett a dune buggyba. Ezen kívül ugratsz, repül az autó, megdob egy szikla, jön a már említett átfolyás, majd por megint. És rettentően élvezed, mert elképesztő helyen jársz, és mert talán mindig voltak ilyen vágyaid, amikor a budapesti forgalomban ötödszörre váltottál vissza hármasból kettesbe.
A lefelé amúgy elsőre para, mert elég meredek (és keskeny) utakon is lemegy az autó, és csak akkor érzed, mennyire vagy stabil, ha Te vezetsz. A legközelebbi ilyen túránkon valami strapabíró csőkamerát erősítek a sisakra, addig is íme elsőként a túrás cég felvétele, valamint a megálláskor készített körülnézős videó és a képek:
Itt voltunk:
Ez nagy:
Viszonyításképp:
Ez nem Saguaro, de virágzik:
Az egyetlen nyamvadt kis állatka, akivel találkoztunk:
Ez itt lőtt seb (de a fészek is hasonlóan néz ki):
Ismét viszonyításképp:
Ilyenek a bimbók:
Ez is kaktusz:
Amire nem gondolnék: a Saguaro kaktusznak fás "csonváza" van belül. Ha meghal a kaktusz, ez marad belőle:
Akármerre járunk Phoenix környékén, a Saguarok mindenhol ott vannak:
Azt hiszem, mára mindenkinek elég ennyi. A Rawhide remekbeszabott cowboybemutatóit és western cityjét holnapra hagyom. Addig is ismételgessétek magatokban, hogy "kaktusz", egy idő után nagyon viccesen hangzik.
